Kányádi Sándor - Tél derekán
 Összenőtt a föld az éggel,
 csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt
oszlopokként feszül
a kémények füstje.
 Farkasordító hideg van.
 Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
 kinek volna kedve, mersze?
 Szégyen volna mégis-mégis
 egész nap bent rostokolni:
 mire való a csizma
meg az a sok meleg holmi?
 Lám, a varjú milyen bátor,
 se csizmája, se bundája,
 mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára.